Pénteken különösen jó napom volt. Úgy értem, tényleg olyan wow, it's such a beautiful day.

A médiagyakorlatos kezdés az teljesen jól bevezette a napot, főleg, hogy törin alig tettünk keresztbe két szalmaszálat, magyaron elolvastunk dolgokat, aztán beszélgettünk azokról a dolgokról, éneken nem volt tanár adta a jó isten, matekon úgy nagyjából mindent felfogtam, a második magyar és a tesi meg ki lett lőve. Szusznak se volt órája hatodikban, szóval fogtuk magunkat, és kiültünk Wekerlének egy kis eldugott helyére, megiszogattunk közösen egy Hell-t ami annyira számomra nem tett jót, meg én elszívtam egy cigit, mert ilyen nagyon random és nagyon radikális és egymástól nagyon távol álló időközökben rámjön, hogy nekem most csinálnom kell egy doboz cigit, aminek természetesen a felét se szívom el végül, mert kurva rosszul tudok tőle lenni, de nagy ritkán egy szál vagy max. kettő jólesik. Drága szentemtől meg is kaptam viccből, hogy bagós vagyok, én erre rákontráztam, hogy ő meg alkoholista, persze ennek sincs több valóságalapja, mint annak, hogy én bagós vagyok, de tulajdonképpen ketten együtt kiteszünk egy züllött embert.
Visszamentünk hetedik órára, mert Szusznak angolja volt, közben megjött Koltay meg Bódis, Yassu is beténfergett, nem volt unatkozás. Rékával beültünk megnézni a táncukat, aztán én vánszorogtam Szuszékhoz, megünnepeltük a féléves évfordulót, aztán megnéztük a Csillagainkban a hibát, ma meg elmentem vele az edzésére.

Ez ilyen szar bejegyzés lett, de bassza meg, nagyon fáradt vagyok.

× Vagy hatszor szétszórtam mindenemet a suliban
× Kiöntöttem a teát a gép előtt itthon
× Nem tettem sorkizártba a cikkemet médiagyakra shame on me
× A 16 töri tételemből 7 van kidolgozva de legalább mind a 7-et tudom
× Őszintén nem tudom, hogy mire számítsak a megírt földrajz dogámmal kapcsolatban
× A franciával is ez a helyzet
× Ma lettünk félévesek Szusszal, és nem voltam rest ezalkalomból megcsillogtatni csodálatos betűrajzolási tudományom, valamint a 45 perc alatt kibontakozó érzelmességem utólag jöttem rá, hogy amit írtam, az teljesen megállná a helyét angolul egy dalszövegként
× Nem volt fizika témazáró pedig én mindent, ami kellhet, bejelöltem a függvénytáblázatban

"Személyiségtelen vagyok."
Ilyen létezhet? Mármint, úgy értem, nem csak látszatra a külső szemlélők felé, és nem csak az egyén érzésének megfelelően, hanem... ilyen tényleg létezhet, hogy valakinek nincs személyisége? Hiszen a semmi is valami, tehát végeredményben, ha valakinek nincs személyisége, akkor van személyisége. Nem?
Egyébként osztálytársnőm mondta ma ezt nekem informatika órán, mikor a rólunk szóló "weblapot" SharePointban ízléstelenül összetákolt táblázatos valami, aminek semmi köze a weblap fogalmához, de nem mutatom meg, hogy kell ezt csinálni, mert annyira én se értek hozzá azt hiszem, ha meg mégis, akkor nehogy szó érje a ház elejét, készítettük nagy bőszen, amiben nem is arról beszélünk, amiről beszélni akarunk, hanem amit a tanárnő megmondott. Azért a médiás tanáraink legalább annyit megengednek nekünk, hogy mi válasszuk ki, miről akarunk rizsázni. Visszatérve osztálytársnőmre, valóban nem mond hülyeséget. Úgy értem, valószínűleg neki is van személyisége, csak... tipikus tinilány szindróma. Bár nem tagadom, ha kaja lenne, úgy tudnám jellemezni, hogy "se íze, se bűze".

Csak én szoktam elgondolkozni azon, hogy pl. egy kukára odacsatolt bicikliláncnak mi a története? Mármint, hogyan került oda, miért került oda, ki tette oda, stb. Szeretek ilyeneken gondolkozni. Reggelente azon gondolkozom a buszon ülve, hogy meddig tarthatott kiépíteni az úthálózatot. Meg hogy vajon hány cica lelte a halálát már az M3-mas autópályán. Meg egyéb ilyen marha régen történt dolgokon gondolkozom, hogy vajon hogy lehettek. Talán ideális történész lennék.

Nem hiszem, hogy készen állok arra, hogy szembenézzek ezzel az egésszel. Nem miatta nem akarok vele lenni. A saját bugyuta félelmeim miatt, amik előtörhetnek. Feltételes módban íródik ez a mondat, és én mégis gyáván elmenekülök, mert nem akarom megtudni, hogy szembe kellene-e néznem a félelmemmel egyáltalán, vagy csak két idegenként elsétálunk egymás mellett, és aztán többé nem köszön, nem ír, nem keres, még csak morzejeleket sem ad le magáról. Én és a félelmem. Tényleg, tényleg nem tudom, hogy mit csináljak. Nem akarom elmondani neki, hiszen még saját magam előtt is szégyellem és saját magam is bugyutának tartom ezt az egyedüli félelmemet, ami úgy követ már gyerekkorom óta, mint valami rossz árnyék. Vagy mint egy rossz pedofil. Igen, sokkal inkább hasonlítanám egy rossz pedofilhoz.

Egész laza napom volt. Elkéstem médiáról *clap*, angolon tettettem, hogy tudok angolul *clap*, matekon úgy csináltam, mintha érteném, mi történik *clap* bár valójában tényleg értem, most, hogy így belegondolok, rögtönzött rajzon szentségeltem, amiért nem tudok folyosót rajzolni tényleg nem tudok folyosót rajzolni, kémián a beszólás osztályfőnöktől: "Zsombor... te nagyon hülye vagy", magyaron pedig örültem, hogy a tantóbácsi örül, amiért figyelek rá. Izgalmas-mozgalmas szerda egy kerek mondatba besűrítve. Barokkos körmondatra akartam, de nem jött össze, majd legközelebb.

× Rájöttem, hogy a bakellóm egy zoknival kényelmesebb, this means, nem kell eladni
× Sikeresen beadtam a beadandót médiára
× Meg kell keresnem a pendrive-ot most
× "Mindegy"

*radikális hangulatváltozások*

Most megragadnám az alkalmat arra, hogy megemlítsem, mennyire kibaszottul kurvára tudok haragudni az olyan emberekre, akiknek megvan mindenük ahhoz, hogy sokra vigyék az életben, de ők inkább tudatosan elbasszák a jövőjüket.
Nem szeretem, nagyon nem szeretem ezt a "büdös a szar, de jó meleg" hozzáállást, amit egy kedves barátom mostanság produkál - pontosan azért, mert eddig nem túl hosszú életszakaszom alatt többször én is produkáltam. Soha nem mondom neki - pedig érzem, hogy kéne -, de el kellene kezdenie lassacskán azon agyalni, hogy hol is van a probléma igazán, és akkor talán rájönne, hogy nem a világ az ő legnagyobb ellensége. De nem hajlandó kijönni ebből, sőt, még mélyebbre megy, és mindenki segít neki ebben a folytonos sajnálattal, amiben ő fürdőzik. Senki nem mondja neki, hogy "figyelj, haver, te vagy a hülye, nézz már szét magadban", senki nem mond neki semmit, csak megöleli, simogatja, puszilgatja, stb. És azt gondolják, ez a törődés. Pedig nem. Úgy értem, lehet nekem van nagyon durva módszertanom erre az egészre, de szerintem nem minden esetben az a megoldás, ha sajnáljuk, megölelgetjük meg megszeretgetjük a másikat. Sőt, néha ez kifejezetten csak lentebb nyomja az illetőt. A sajnálat nem segítség, a sajnálattal csak azt érjük el, hogy az emberünk azt gondolja, ő valóban egy sajnálatra méltó valaki, és onnantól kezdve már igényelni fogja a sajnálatot, amit a többiek lelkesen meg is adnak neki, mert nincs elég kedvük/eszük/türelmük mást tenni.
Mint mondtam, nekem is volt ilyen korszakom. Anyám velem speckó úgy járt el, hogy mikor csapattam egy ilyen zokogás-nemtudokbeszélni-taknyomnyálamegybe hiszti dolgot, akkor azt mondta: "Ne keress hibásokat olyan dolgokra, amikről egyedül te tehetsz. A hiba itt egyedül benned van. Én nem foglak sajnálni, nem fogom neked azt mondani, amit hallani szeretnél. Azzal csak többet ártok."
És tudod mit? Igaza volt, bassza meg, bár ezt akkor nem láttam be. Sokkal többet ért ez a monológ - ami még fél órán át folytatódott -, mintha simogatta volna a hátamat és ölelgetett volna. Nem nyomta belém azt, hogy engem sajnálni kell.
De ebbe a szóban forgó személybe folyamatosan csak azt nyomják, vagy nem nyomnak semmit, mert nekik már ehhez nincs türelmük. És ezzel van elbaszva az egész, mivel az ember magától nem jön rá a saját hülyeségére. Ahhoz sajnos mindig kell valami.
És tudom, hogy ő fog rábaszni, és tudom, hogy nem sokat tehetek azért, hogy változzon a helyzet - legyünk őszinték, egy feltartott kéz az 500 lent lévő ellen keveset ér -, de azért mégis bosszant.

Most, hogy ezt megbeszéltük, térjünk át arra a csodálatos happeningre, hogy a matek témazáróm, amit tökéletes egyesnek hittem, valójában pontosan kettes, aminek nagyon kell örülni, hiszen így még van esélyem összehozni egy hármast félévkor, ha rendesen tanulok. A hangsúly itt a "ha" szócska popóját verdesi.
Francián pedig bezsebeltem egy négyest, úgy hogy TÉRDRE, RABSZOLGA!!!!!444!!!!

Most pedig annak fényében, hogy holnap kihagyom azt az Aquincum - tudatlan barom vagyok, és nem tudom, hogy így írják-e, de még ennek fejében lusta is, mert nincs kedvem utánanézni - dolgot, nekifogok megírni médiagyakra a cikket, aminek témájaképp a képregényeket jelöltem meg, mert szeretem a kihívásokat.

Pár gondolat egy másodéves médiástól, a média tagozatról, kezdőknek:

× akárhányszor szóbakerül egy film, nektek azt mindenképpen meg kell nézni, kész, nincs mese.
× ha filmet kell nézni, akkor arról 3/4-ed oldalban be is kell számolni, érintve még a légy balerinás beszökkenését a mozivászon elé.
× nektek mindig, minden körülmények között kreatívnak kell lennetek, még egy morzsában is filmes kasszasikert kell látnotok.

Persze nem ennyire durva a helyzet. Durvább.

Miután nagy kapkodva, latba vetettem minden tudásomat, hogy megcsináljam a beadandót holnapra médiából, a tanárnő közölte, hogy szerdáig ad haladékot. What you said? Mondjuk teljesen mindegy, ha azt veszem alapul, hogy egyáltalán nem lettem volna képes 3-4000 karaktert írni. Sajnálom, de nekem nem kell oldalakat pofáznom egy filmről ahhoz, hogy elmondjam a lényegét, meg a véleményemet.

Panaszkodás rovat: érzem, hogy ötösre felelnék bioszból, mindig tudom az anyagot, az órán vett cuccot is tök jól megjegyzem, de a drága tanár úr állandó jelleggel fiúkat feleltet napi anyám: "hát ha tényleg homokos, akkor ne csodálkozz, arra izgul, amikor a fiúk izzadnak".

Panaszkodás rovat II.: nem értem a drága informatika tanáromat, hogy miért mindig kicsöngetés után jön rá a pofázhatnék, mikor egész órán magyarázhatna. De nem, ő akkor csendben van. Mai napi kedvencem tőle: nézi a profilképemet, megkérdezi, hogy "ezt magadról csináltad?", én pedig aranyosan csak annyit feleltem: "nem, tanárnő, nem én vagyok a képen, hanem az ikertestvérem". Nem értette. Her life is so deep.