Most megragadnám az alkalmat arra, hogy megemlítsem, mennyire kibaszottul kurvára tudok haragudni az olyan emberekre, akiknek megvan mindenük ahhoz, hogy sokra vigyék az életben, de ők inkább tudatosan elbasszák a jövőjüket.
Nem szeretem, nagyon nem szeretem ezt a "büdös a szar, de jó meleg" hozzáállást, amit egy kedves barátom mostanság produkál - pontosan azért, mert eddig nem túl hosszú életszakaszom alatt többször én is produkáltam. Soha nem mondom neki - pedig érzem, hogy kéne -, de el kellene kezdenie lassacskán azon agyalni, hogy hol is van a probléma igazán, és akkor talán rájönne, hogy nem a világ az ő legnagyobb ellensége. De nem hajlandó kijönni ebből, sőt, még mélyebbre megy, és mindenki segít neki ebben a folytonos sajnálattal, amiben ő fürdőzik. Senki nem mondja neki, hogy "figyelj, haver, te vagy a hülye, nézz már szét magadban", senki nem mond neki semmit, csak megöleli, simogatja, puszilgatja, stb. És azt gondolják, ez a törődés. Pedig nem. Úgy értem, lehet nekem van nagyon durva módszertanom erre az egészre, de szerintem nem minden esetben az a megoldás, ha sajnáljuk, megölelgetjük meg megszeretgetjük a másikat. Sőt, néha ez kifejezetten csak lentebb nyomja az illetőt. A sajnálat nem segítség, a sajnálattal csak azt érjük el, hogy az emberünk azt gondolja, ő valóban egy sajnálatra méltó valaki, és onnantól kezdve már igényelni fogja a sajnálatot, amit a többiek lelkesen meg is adnak neki, mert nincs elég kedvük/eszük/türelmük mást tenni.
Mint mondtam, nekem is volt ilyen korszakom. Anyám velem speckó úgy járt el, hogy mikor csapattam egy ilyen zokogás-nemtudokbeszélni-taknyomnyálamegybe hiszti dolgot, akkor azt mondta: "Ne keress hibásokat olyan dolgokra, amikről egyedül te tehetsz. A hiba itt egyedül benned van. Én nem foglak sajnálni, nem fogom neked azt mondani, amit hallani szeretnél. Azzal csak többet ártok."
És tudod mit? Igaza volt, bassza meg, bár ezt akkor nem láttam be. Sokkal többet ért ez a monológ - ami még fél órán át folytatódott -, mintha simogatta volna a hátamat és ölelgetett volna. Nem nyomta belém azt, hogy engem sajnálni kell.
De ebbe a szóban forgó személybe folyamatosan csak azt nyomják, vagy nem nyomnak semmit, mert nekik már ehhez nincs türelmük. És ezzel van elbaszva az egész, mivel az ember magától nem jön rá a saját hülyeségére. Ahhoz sajnos mindig kell valami.
És tudom, hogy ő fog rábaszni, és tudom, hogy nem sokat tehetek azért, hogy változzon a helyzet - legyünk őszinték, egy feltartott kéz az 500 lent lévő ellen keveset ér -, de azért mégis bosszant.

Most, hogy ezt megbeszéltük, térjünk át arra a csodálatos happeningre, hogy a matek témazáróm, amit tökéletes egyesnek hittem, valójában pontosan kettes, aminek nagyon kell örülni, hiszen így még van esélyem összehozni egy hármast félévkor, ha rendesen tanulok. A hangsúly itt a "ha" szócska popóját verdesi.
Francián pedig bezsebeltem egy négyest, úgy hogy TÉRDRE, RABSZOLGA!!!!!444!!!!

Most pedig annak fényében, hogy holnap kihagyom azt az Aquincum - tudatlan barom vagyok, és nem tudom, hogy így írják-e, de még ennek fejében lusta is, mert nincs kedvem utánanézni - dolgot, nekifogok megírni médiagyakra a cikket, aminek témájaképp a képregényeket jelöltem meg, mert szeretem a kihívásokat.