Ha már megcsináltad magadnak a bajt, akkor legalább ne dobd el magad az idegtől. A félelem csak egy illúzió, saját magad által teremtett illúzió, hiszen te gondolsz a legrosszabbra. Ne hagyd, hogy ez az illúzió az ujja köré tekerje törékeny testedet, hogy aztán lerázzon magáról, mint egy olcsó, rossz kabátot. Ne legyél saját magad gyilkosa. Inkább szépen, csendben dobd ki a zsebedből a lélekhalál szemetét, ami már annyira megdagadt ott, abban a zsebben.

Annyi a lényeg, hogy igazából nincs is lényeg.
Fáradt vagyok, fáj a fejem, álmos is vagyok rendesen, meg kínoz a gyomorideg is, érzem, mert menten el tudnék ájulni. De még tartom magam. Úgy 88 éves koromig. Aztán majd ráér elborulni, addig meg stand up, please, ahogy általános iskolás angol tanárom mondta minden óra elején.
Holnap matekból és kémiából témazárót írunk, földrajzból pedig röpdogát, és konkrétan az agyam csak nyomokban tartalmaz matekot, még annál is kisebb nyomokban kémiát, és nyomokban sem földrajzot. Magyarul, vagy zseni leszek, és mindhárom dolgozat sikerül valami üknagyapák előtt is felvállalható jegyere, vagy nem, és elbújdosom szégyenemben, hogy azután remete életmódot éljek a továbbiakban. A választás joga persze az enyém, én pedig az utóbbit fogom választani arra való tekintettel, hogy ideges vagyok, mert bonyolult vagyok, és mert nem tudom, mit csináljak. Úgy hogy nem csinálok semmit. De majd kitalálom, mi legyen. Amúgy is.
Minden csak egy múló állapot. Az már egy másik kérdés, hogy ezek a múló állapotok hogy múlnak el, és mit hagynak maguk után.

Sikerült egy oldalt kiraknom Rubik Ernő kockájából, ez a mai nap achievmentje. Meg az, hogy 10 perc alatt hazasétáltam a kis buszmegállóból.

Holnap nem lesz első órám. Ez vígasztal mindenért.

Kedves buszsofőr!

Ha legközelebb felmutatom önnek a diákigazolványomat, akkor ne egy lendülettel kérje a hátán lévő matricát, hanem esetleg nézze meg a születésem dátumát, majd vonja le a következtetést; nekem az nem is kell még az utazáshoz. Mert bár az sem egy dícsérendő dolog, hogy én nem tudom, de hogy még ön sem, akinek pedig oda-vissza kéne tudnia ezt - ha már buszsofőrként dolgozik -, már csak azért is, hogy ne perelhesse be önt az utas jogtalan eljárásért. Én igazán nem akarom kioktatni a munkájáról, hiszen bizonyára nagyon dícsérendő a szorgalma és a hozzáállása. Én csak annyit szeretnék mondani, hogy reggel van önnek is, reggel van nekem is, ne szívjuk egymás vérét feleslegesen. Köszönöm.

Szóval annyi történt, hogy a reggel hatos buszon közölte velem a sofőr, hogy mivel lejárt októberben a diákigazolványos matricám, ezért most vagy azonnal fizetek a teljes árú jegyért, vagy fel is út, le is út - ennek előadásmódjára nem térnék ki különösebben. Én nagyon aranyos és nőies szófordulatokkal leszálltam a buszról, és csendesen megvártam a következőt, magamban azon filozofálva, hogy az iskola miért nem olyan aranyos, hogy erről tájékoztat.

Lekéstem a médiagyakról, törin írtunk egy témazárót esszé formájában - négyes lett -, magyaron találtam a padban egy rubik kockát - megsajnáltam, hazahoztam - éneken és matekon fogalmam sincs, mit csináltam, második magyaron úgyszint, tesin pedig szívrohamot kaptam képletesen az elvégzendő feladattól.

20 perces szünetben lebandukoltam matricáért a titkárságra, ahol a néni aranyosan a pártomat fogta a buszossal szemben, és megmondta, hogy nekem ebben az évben egyébként semmi közöm nem kéne lennie a matricához, de ne mondja meg senkinek. Mindegy, mondom, tegyük rá, az a biztos, én nem akarok korán reggel raplizni egyik volán-mókuskánál sem.

Annak örömére, hogy eltelt ez a hét is végre, fejlődök D2-ben a druidámmal.

Értem én az "attól, hogy a szomszéd lova is megdöglött, nekem még nem lesz jobb" típusú hozzáállást, tökéletesen értem én, de van az a pont, amikor már nem csak a szomszéd halott lovának a tényével kéne foglalkozni, hanem a szomszéd érzéseivel, azzal, hogy a szomszéd hogyan éli meg mindezt. Az ember nem tanulhat abból, ha mindig csak saját magát nézi, ezt ideje volna megérteni. Mert bár lehet, hogy egyedül vagyok ezzel a véleménnyel, de szerintem az élet milyensége abban (is) rejlik, hogy odafigyelünk magunkra, megnézzük, mi hogyan cselekszünk, emelett pedig odafigyelünk másokra, és megnézzük, ők hogyan cselekednek, majd összehasonlítjuk ezt a kettőt, és abból levonjuk a tanulságot. De akinek a fejében mindig csak az "én" van, az hamar rábaszik.

Hiába, hogy hála a biosz tanár hiányának négyre értem haza, fáradtabb voltam, mintha rendesen lett volna utolsó órám. A fizika témazáró egy nagyon gyilkos dolog, én mondom. Főleg akkor, ha otthon még tisztára boldog vagy, hogy érted, aztán dolgozatnál meg csak ez az "a kérdést sem értem" érzés marad maga után. Igen, ilyenkor azért kapsz egy enyhe gyomorgörcsöt, ha olyan vagy, mint én, és még a fejed is elkezd fájni mellé, aztán csinálsz ezt, csinálsz azt, azt se tudod már, mennyi az annyi, de azért eltökélted, hogy te megoldod a dolgot legjobb tudásod szerint. Én is így tettem, de ha én arra kapok egy kettest, akkor erősen kétségbe fogom venni a tanárnő hozzáértését a témához.

Komolyan mondom, abba az iskolába egyedül a médiáért, a magyarért meg a rajz-művtöri kombóért éri meg bejárni. Azokon az órákon legalább minőséginek nevezhető oktatást kapok, és azokon az órákon egyszerűen néha úgy érzem, mintha egy egyetemen ülnék. Persze nem azért, mert olyan nehéz az adott anyag, hanem mert egyszerűen annyira normálisan, érthetően, érdekesen van előadva. A többi tantárggyal kapcsolatban néha úgy érzem, teljesen felesleges akár csak egy percet is elvesztegetnem rá az életemből, mert ez tényleg csak az, hogy pazarlom az időmet.

Fizikából egyébként vicces, hogy elvárják tőlünk a legmagasabb fokú zsenialitást, miközben a tavalyi év arról szólt, hogy tanárok jöttek-mentek, és mindegyik másféle felfogásban adta le az anyagot.

Én tényleg szeretnék összehozni valami kis semmiséget, de nem vagyok rá képes. Vagy is, képes az éppen vagyok. Csak még mindig jobban szeretem a saját szabadidőmet ilyen szempontból. Ez így nincs rendjén.

Akárhányszor olvasom egy ember ask profilján avagy blogján, hogy milyen volt számára az általános iskola, elborul az agyam egy szeglete, mert nem értem, hogy a szülő miét nem képes normálisan megnevelni a rohadt kölykét, az istenit neki, a másik szeglete pedig mély együttérzést produkál. Bár nekem annyira nem volt rossz az általános iskolai helyzetem, mint ahogy én azt mesélgettem még anno, mégis át tudom érezni azt a stresszhelyzetet, mikor az készít ki, hogy a többiek, ó, a többiek.

Én annyira nem éltem meg tragikusan azt, ami velem történt általánosban - talán mert tudtam, hogy ez csak egy szakasz, egy múló állapot -, de valamiért mégis elég letargikus színben tudtam feltűntetni, ha úgy akartam éppen. Velem egyszerűen csak annyi volt, hogy az elején még rettentően be akartam illeszkedni, meg akartam felelni, és mindenkinek azt mondtam, amit hallani akart. Addig jó voltam arra, hogy legyek. Tudod, hogy megy ez. Aztán levetkőztem ezt a marha rossz szokásomat, és szépen, fokozatosan elkezdtek menni körülöttem a szarkavarások. Gondolok itt olyanokra, hogy mindenki hazudott egymásnak, aztán nekem tálaltak egy második verziós hazugságot arról, hogy ő meg ő ezt mondta meg ezt látta. And I'm like: melyik bokorba pisiljek? Kitaláltak dolgokat rólam, a szüleimről, és azt gondolták, ezzel árthatnak nekem. Néha valóban így is volt, de volt annyi intelligenciám, hogy ne foglalkozzak velük.

Az én általános iskolai osztályomra az volt jellemző, hogy mindig mentek a viszálykodások, ki-ki ellen ment éppen. Az határozta meg a ranglétrán lévő státuszodat, hogy az aktuális "kinek-nagyobb-a-punciján-a-szőr" vitákban melyik oldalra álltál. Ezek a viták általában egyszer elkezdődtek, tartottak pár hónapig, aztán megint kezdődött előről, más csoportosulásokkal. Olyan volt ez, mint egy 8 évig tartó, kicsi harmadik világháború. Többek között azért voltam baszogatva - mindig mondom, hogy engem nem is annyira bántottak a többiek, inkább csak baszogattak -, mert kurvára nem érdekelt, kinek mennyire viszket a kukija meg a puncija, és mire.

Összespanoltam párszor az egyik leánykával, aki természetesen fő szarkavaró szerepében kitalált nekem mindent egy másik leánykáról, és mikor látta, hogy nem fogok nekiugrani a kétkezes alabárdommal, akkor rólam talált ki dolgokat, hogy a többiek ugorjanak nekem a kétkezes alabárdjaikkal - a szavaikkal. Legalább 3-4 éven át én voltam az "emós", a "fislány", a "leszbikus", én voltam, aki "vagdosta magát". Tipikusan az a helyzet állt elő, mikor kitaláltak rólam egy sztorit, mert nem volt mivel szívni a véremet.

De ez az egész tényleg semmi ahhoz képest, amit más emberek átélnek. Nálam egyszerűen csak arról volt szó, hogy egy idő után már nem hagytam magam zsinóron rángatni.  Voltak azért kapcsolataim, amik persze ugyan úgy egy rakat hazugságnak minősülnek így utólag, de azért voltak. Meg én tényleg nem állítom, hogy nem volt közöm bizonyos dolgok negatív kimenetelében, sőt.
Nekem tulajdonképpen így sokadszorra visszagondolva, egész aranyéletem volt általánosban.

A matektanáromnak a hétfői óra alkalmával 4 darab kérdése volt hozzánk, amikett egy ilyen személyreszabott kis füzetecskében kellett megválaszolnunk; miért vagyunk itt, mit akarunk elérni, milyenek vagyunk matekból, jobbak akarunk-e lenni matekból. Én meg szépen leírtam neki ezt, mert nem láttam a dolog célját:

Valószínűleg nem azért vagyok itt, és nem is az a célom, hogy önismereti kérdésekre válaszoljak, de ettől eltekintve örülök, hogy erre is jut idő. Matekból nem vagyok túl jó, azt elismerem, ennek pedig az az oka, hogy hidegen hagy a tantárgy. Jobb persze lehetnék belőle, mert megvan hozzá mindenem, de nem érzek indíttatást már egy jó ideje, hogy jobb akarjak lenni.

Úgy gondoltam, nem fogok hazudni, ha már egyszer erre kért minket a tantónéni. Persze ezzel nem őt hibáztatom, sőt, tudom, hogy velem van a baj. Csak egyszerűen azt nem értem, hogy amíg minden más tanár eléri ilyen "önismereti kérdések" nélkül, hogy a 14 főből ne 8-an, valamint a 30 főből ne 20-an akarjanak megbukni félévkor meg évvégén - vagy egyszerűen csak megbuktatják a fenébe -, akkor neki vajon miért nem megy. Bár őszintén szólva fogalmam sincs, hogy olyan esetekben, amikor 14-ből 8-nak szar az átlaga, akkor lehet-e felelősségre vonni a tanár, hogy "van baj, kéremszépen?"

Lassan odáig fajulnak a dolgok nem is annyira érzékeny, de mindenképpen szeszélyes lelkemben, hogy sztrájkolni fogok a testnevelés órai nyújtásokon, mert az már nagyon nem állapot, hogy a drága tanárbácsi le akar nyomni, mire én kínok közt közlöm vele, hogy istentelenül fáj a derekam, és lerázom magamról a szép kis kezecskéit, erre ő fogja magát, és ad egy taslit. Ha nem lepett volna meg a dolog, valószínűleg a lehető legkomolyabban és legszíntelenebb hangnemben közöltem volna a tanárral, hogy nem tudom, van-e gyereke, de ha van, akkor legyen szíves arra kezet emelni. Milyen munka ez, emberek? Most mi van, ha én pl. tanulok valami harcművészetet, mondjuk jitsuzom, vagy karatézom, és reflexből levágok neki egy olyat, hogy többet nem áll fel a földről, aztán meg még én leszek kicsapva az iskolából? Egy kiöregedett sportolónak számító, komplexusos, hisztis tanár miatt, aki nem képes agyilag felfogni, hogy ismerem a határaimat. Idézem apám gyakran elhangzott, előítéletes mondását: "Biztos, hogy fideszes!"

Történelem órai pillanatok:

Tanárnő: Na, akkor vágjunk neki a mai napnak! Nehogy hülyén haljanak meg, ha elüti magukat a 148-as!
*csoport röhög*
Tanárnő: Mi olyan vicces ezen, Péter?
Krisz: Az, hogy ő nem 148-al jár.
*csoport még jobban röhög*

Tanárnő: *kiosztja a dolgozatot, leül az első asztal elé, ránk néz* Teljes mértékben lekakikálom, hogy mi van magukkal.

Magyar órai pillanatok:

Tanár úr: Ma a felvilágosodásról lesz szó, vagy ahogy én hívom, a felhomályosodásról.
Én: És aki már fel van világosodva, az mit csináljon?
Tanár úr: *mosolyog* Az most elbutul.

Tanár úr: Itt nem arról van szó, hogy felkapcsoljuk a villanyt, vagy szexuálisan felvilágosítunk valakit.
*én meg Alice röhögünk*
Én: Ezek kicsit... radikális példák.

Egyékbként soha nem hittem, hogy létezhet ilyen, de... a fizika tanár ma azt mondta, hogy írjunk puskát a képletekből a csütörtöki témazáróra.