Megígértem magamnak, hogy nem fogok panaszkodni az emberi hülyeségről, de... én tényleg nem tudom megérteni, hogy miért nem lehet egyszer a büdös életbe magunkba nézni, elgondolkodni, és rájönni, hogy tulajdonképpen nem is a világ szar, csak mi hisztizünk az általunk teremtett hülyeségekért. Szeretem, hogy annyira tudják bizonyos emberek mondani, hogy nekik milyen nehéz, meg szar, meg mennyire elegük van az egészből, meg hogy ők ezt nem bírják, és nem gondolnak arra, hogy mindaz, amit nem bírnak, a saját kis fejecskéjükben születik. Aztán jönnek a kifogások, a veszekedések, meg a minden. Elvárják, hogy sajnáld őket, hogy érts velük egyet abban, hogy a világ egy szar hely, az emberek pedig mocskok mind. És mindez miért? Mert nem akarnak felelősséget vállalni magukért, nem akarják teljesíteni a kötelességeiket, nem akarnak felnőni a korukhoz.

Egyre inkább úgy érzem, hogy sok fontosabb ismerősöm azt gondolja, amikor én mondok nekik valamit, hogy azt biztosan azért mondom, mert reklámozni akarom, hogy nekem, vagy másnak mennyivel szarabb, vagy csesztetni akarom. Az egy pillanatra sem merül fel bennük, hogy esetleg azért mondom azt, amit, mert törődöm velük, és nem hazudok nekik arról, hogy igazuk van azért, hogy előbb szabaduljak, azért, hogy ők jobban érezzék magukat. Nekem nem az a célom, hogy illúziókat keltsek az emberekben, és azzal érezzék magukat jobban. Nekem az a célom, hogy kurva szarul érezzék magukat a felismeréstől, hogy hülyék, és utána képesek legyenek felállni és azt mondani: "igen, elbasztam, de helyrehozom". És utána mosolyogni.

Hát túl vagyok a törin.
El sem hiszed, milyen rettentően jó érzés ezt leírni. Mintha egy 10.000 éves terhet robbantottak volna le a vállamról. Emelett két percre úgy éreztem, hogy wow, i have some time. But... not realy.
Szóval mondogattam magamban, hogy 1. tétel, 2. tétel, 3. tétel, és kihúztam a 2. tételt. Rövid párbeszédünk a tanárnővel:
Én: *elolvasom a tételt* HÁT ADTA A JÓ ISTEN!
Tanárnő: Adta a jó isten, de mit húzott?
Kihúztam, kérlekszépen Athén és Spárta összehasonlítását, ami egy olyan téma volt számomra, hogy kurvára nem baj, ha kihúzom, mert egy kettesnél jobbat összekaparok belőle, viszont ha igazán képes vagyok összefüggően közölni a gondolataimat, akkor ötös it lehetett volna. A tancinéni is megmondta, hogy egyedül annyi a baj, hogy megvártam a végénél a kérdéseit, és nem mondtam magamtól, pedig tudtam.