Kedves buszsofőr!

Ha legközelebb felmutatom önnek a diákigazolványomat, akkor ne egy lendülettel kérje a hátán lévő matricát, hanem esetleg nézze meg a születésem dátumát, majd vonja le a következtetést; nekem az nem is kell még az utazáshoz. Mert bár az sem egy dícsérendő dolog, hogy én nem tudom, de hogy még ön sem, akinek pedig oda-vissza kéne tudnia ezt - ha már buszsofőrként dolgozik -, már csak azért is, hogy ne perelhesse be önt az utas jogtalan eljárásért. Én igazán nem akarom kioktatni a munkájáról, hiszen bizonyára nagyon dícsérendő a szorgalma és a hozzáállása. Én csak annyit szeretnék mondani, hogy reggel van önnek is, reggel van nekem is, ne szívjuk egymás vérét feleslegesen. Köszönöm.

Szóval annyi történt, hogy a reggel hatos buszon közölte velem a sofőr, hogy mivel lejárt októberben a diákigazolványos matricám, ezért most vagy azonnal fizetek a teljes árú jegyért, vagy fel is út, le is út - ennek előadásmódjára nem térnék ki különösebben. Én nagyon aranyos és nőies szófordulatokkal leszálltam a buszról, és csendesen megvártam a következőt, magamban azon filozofálva, hogy az iskola miért nem olyan aranyos, hogy erről tájékoztat.

Lekéstem a médiagyakról, törin írtunk egy témazárót esszé formájában - négyes lett -, magyaron találtam a padban egy rubik kockát - megsajnáltam, hazahoztam - éneken és matekon fogalmam sincs, mit csináltam, második magyaron úgyszint, tesin pedig szívrohamot kaptam képletesen az elvégzendő feladattól.

20 perces szünetben lebandukoltam matricáért a titkárságra, ahol a néni aranyosan a pártomat fogta a buszossal szemben, és megmondta, hogy nekem ebben az évben egyébként semmi közöm nem kéne lennie a matricához, de ne mondja meg senkinek. Mindegy, mondom, tegyük rá, az a biztos, én nem akarok korán reggel raplizni egyik volán-mókuskánál sem.

Annak örömére, hogy eltelt ez a hét is végre, fejlődök D2-ben a druidámmal.