Igazándiból arra gondoltam, hogy én most szombatig nem fogok bejegyzést írni, mert épp ma lettem túl egy rémes kémia-, és egy még rémesebb matek dolgozaton - ezt a fájdalmat ki kell hevernem. De aztán eszembe jutott, hogy oké, hogy én nem írok ma meg holnap, de hogy szombaton se, az is biztos. Aztán majd csak csúszna ez az egész lefelé a domboldalon, nem írnék a szalagavatóról, meg egy csomó olyan dologról, ami fontosnak ítéltetik. Mármint általam.

Én ma ébredtem rá arra, hogy ha én nem kezdek az életemmel kurva gyorsan valamit angol nyelv terén, akkor sajnos úgy jártam, nem fogok tudni angolul, mert egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány angol tanár van ebben a gimnáziumban, amelyik jól tanít, és nem bolond. Magyarul, a gimnázium nekem kibaszottul nem fogja megadni azt a tudást, amire nekem szükségem lesz. És őszinte leszek. Nem is akarom, hogy megadja. Ha olyan tanárom van, aki a) bejön az órára, mindenkit lebasz, beírat a 14 emberből 12-nek egy crying face-t, vagy b) bejön az órára, és kivételesen van kedve tanítani, akkor köszönöm, de én inkább megoldom egyedül. Iskolai oktatásra vagyok köteles, nem arra, hogy egy klimaxoló 50 felé, hazafelé nőnek a hangulataihoz alkalmazkodjak.

De csakhogy valami konkrétat is mondjak; a kedves angoltanárom beírt nekem egy egyest azért, mert volt bátorságom azt tenni, amire általános iskolában annyiszor felhívták a figyelmemet: mondjam meg, ha nem tudok valamit. Úgy látszik, ez ennek a gimnáziumnak az angol óráin nem divat.

A rosszul sikerült matekért valamennyire kárpótol az, hogy a semmitnemtanultamrá vaktérképem négyes lett, és a ma megírt elméleti dolgokra is sikerült úgy válaszolni, hogy valami értelmes jegyet adjon ki végeredményül. Viszont én még életemben nem láttam olyan kémia dolgozatot, ami végig csak ilyen bekarikázós volt. Ha az általános iskolai angoltanárom - esküszöm, hogy visszasírom, pedig őt is rühelltem - nem mondott valótlant, és tényleg össze lehet szedni tippeléssel egy kettest, akkor kéremszépen van esélyem arra, hogy ne bukjak meg kémiából.

Magyar órán a tanár úr megkérdezte, hogy adhat-e egy ötöst azért, ha kirakom a rubik kockát. Hát mondom, drága tanár úr, akkor itt ülhetnénk 20 évig erre a fantasztikus csodára várva. Egyébként egyre jobban szeretem a magyar órákat. Tavaly valami borzalmasan szarnak ítéltem meg őket, és ezáltal borzalmasan szar is lett az évvégi jegyem. De most valami hihetetlenül fantasztikus ez az egész, és sajnálom, hogy nincs holnap magyarom. Most már csak akkor megyek eret vágni, ha elmegyek magyar faktra, és nem a tanár úr lesz többé a tanár úr.

*nem tudom, kezdem úgy érezni, hogy igazán neki kéne állnom a vlog-dolognak, de bennem valamiért van egy ilyen általános félsz, hogy bazmeg jön az apeh, és csuhajja