Szeretem azokat az embereket, akik csinálnak dolgokat. Úgy értem, nem csak ülnek egész nap a seggükön, és nézik az RTL II-őt, hanem felkelnek, mennek, és tesznek. Mindenért, ami a szívügyük. Nem hagynak elveszni egy percet sem, vagy ha mégis, hát azt is csak azért teszik, mert már elfáradtak a folyamatos minden-tevésben, és le akarnak ülni egy kicsit. Ezek az emberek inspirálólag hatnak rám, ilyenkor úgy érzem, nekem is fel kéne emelnem a farpofáim a földön heverő paplanomról. Aztán tenni-venni.

Elkezdtem írni. Megint látom az értelmét annak, hogy koptassam a billentyűzetet magasröptűbbnél magasröptűbb mondatokkal. Ez, tudod, most nekem olyan, mintha az elkóborolt kicsmacskám visszajött volna hozzám. A lelkem a kismacska, ami visszatért a testembe, és most boldogan tejet lefetyel a táljából.

Máskülönben ezen a héten csak hétfőn voltam bent, az ötödik óráig, aztán hazabuszoztam, és elmentem a dokihoz. Majd hét közepén megint, és megkaptam egy teljes hétre az igazolásomat, szóóóóval aye. De semmi értelmeset nem csináltam azon kívül, hogy írtam egy keveset, meg átmásoltam a magyar füzetem egy jelentős részét. Pedig el akartam olvasni az 1984-et, el akartam kezdeni a házidogát, meg egyéb ilyen dolgokat akartam csinálni. De hát ember tervez, másik végez.