what shall we do with the drunken sailor?2014.11.04. 22:22, viennaholic
Akárhányszor olvasom egy ember ask profilján avagy blogján, hogy milyen volt számára az általános iskola, elborul az agyam egy szeglete, mert nem értem, hogy a szülő miét nem képes normálisan megnevelni a rohadt kölykét, az istenit neki, a másik szeglete pedig mély együttérzést produkál. Bár nekem annyira nem volt rossz az általános iskolai helyzetem, mint ahogy én azt mesélgettem még anno, mégis át tudom érezni azt a stresszhelyzetet, mikor az készít ki, hogy a többiek, ó, a többiek.
Én annyira nem éltem meg tragikusan azt, ami velem történt általánosban - talán mert tudtam, hogy ez csak egy szakasz, egy múló állapot -, de valamiért mégis elég letargikus színben tudtam feltűntetni, ha úgy akartam éppen. Velem egyszerűen csak annyi volt, hogy az elején még rettentően be akartam illeszkedni, meg akartam felelni, és mindenkinek azt mondtam, amit hallani akart. Addig jó voltam arra, hogy legyek. Tudod, hogy megy ez. Aztán levetkőztem ezt a marha rossz szokásomat, és szépen, fokozatosan elkezdtek menni körülöttem a szarkavarások. Gondolok itt olyanokra, hogy mindenki hazudott egymásnak, aztán nekem tálaltak egy második verziós hazugságot arról, hogy ő meg ő ezt mondta meg ezt látta. And I'm like: melyik bokorba pisiljek? Kitaláltak dolgokat rólam, a szüleimről, és azt gondolták, ezzel árthatnak nekem. Néha valóban így is volt, de volt annyi intelligenciám, hogy ne foglalkozzak velük.
Az én általános iskolai osztályomra az volt jellemző, hogy mindig mentek a viszálykodások, ki-ki ellen ment éppen. Az határozta meg a ranglétrán lévő státuszodat, hogy az aktuális "kinek-nagyobb-a-punciján-a-szőr" vitákban melyik oldalra álltál. Ezek a viták általában egyszer elkezdődtek, tartottak pár hónapig, aztán megint kezdődött előről, más csoportosulásokkal. Olyan volt ez, mint egy 8 évig tartó, kicsi harmadik világháború. Többek között azért voltam baszogatva - mindig mondom, hogy engem nem is annyira bántottak a többiek, inkább csak baszogattak -, mert kurvára nem érdekelt, kinek mennyire viszket a kukija meg a puncija, és mire.
Összespanoltam párszor az egyik leánykával, aki természetesen fő szarkavaró szerepében kitalált nekem mindent egy másik leánykáról, és mikor látta, hogy nem fogok nekiugrani a kétkezes alabárdommal, akkor rólam talált ki dolgokat, hogy a többiek ugorjanak nekem a kétkezes alabárdjaikkal - a szavaikkal. Legalább 3-4 éven át én voltam az "emós", a "fislány", a "leszbikus", én voltam, aki "vagdosta magát". Tipikusan az a helyzet állt elő, mikor kitaláltak rólam egy sztorit, mert nem volt mivel szívni a véremet.
De ez az egész tényleg semmi ahhoz képest, amit más emberek átélnek. Nálam egyszerűen csak arról volt szó, hogy egy idő után már nem hagytam magam zsinóron rángatni. Voltak azért kapcsolataim, amik persze ugyan úgy egy rakat hazugságnak minősülnek így utólag, de azért voltak. Meg én tényleg nem állítom, hogy nem volt közöm bizonyos dolgok negatív kimenetelében, sőt.
Nekem tulajdonképpen így sokadszorra visszagondolva, egész aranyéletem volt általánosban.
|